Fotók: Solaris együttes facebook, Bosnyák László, Várady Nikolett.
Akárhová is fordul ki a világ magából, kell legyen bennünk néhány biztos pont. Néhány sarkcsillag. A whiskyről máshogyan szóló Dramazinon már írtam a Marsbéli krónikákról, arról, hogy mit is jelent nekem a Solaris, az én egyik sarkcsillagom. Régi fekete-fehér fényképek, panelházak, szürke lakótelepek, ABC-k, a szocializmus utolsó évtizede Merkúr Ladákkal, szögletes, merev elvtársakkal és brigádvacsorákkal. Felsorolni sem próbálom teljeskörűen, én csak nagyjából hét éves koromig toltam azt a rendszert. Addig bírt meg engem, majd jobb létre szenderült. Oké, velem vagy nélkülem, történelmi összedőlése a világ folyamatainak tükrében elkerülhetetlen volt. A Solaris zenekar pályafutásának első fejezete erre az időszakra esett, a kádári Magyarország utolsó évtizedére.
Az első Solaris lemez jön velem az úton a kezdetektől. 1984-ben adták ki, de 1983-ban született, mint én. Legalábbis a nagy része. Egy példány ott volt az apám lemezei közt a kis gurulós sötétbarna asztalban a szoba közepén a kilencvenes évek elején, amikor az öreg nagy ritkán gombfocizott velem a parkettán vagy sakkoztunk a szőnyegen egy-egy nagy bögre piros hibiszkuszteát kortyolgatva. Pár békés pillanat a viharokban, mégis megtámasztanak mindig, ha dőlnék.
Lemezeket emlegetek, de gyerekkoromban nagyon sokáig nem volt hozzájuk lejátszónk, apám eladta, ahogy a korongokból is a legtöbbet, ha kellett a pénz családunk ide-oda verődése közben. Valami művészetnél, szórakozásnál alsóbb polcos dologra. Kenyér, ilyesmi. A lemezjátszó hiánya nem tartott vissza, az uzsonnapénzemnek szánt aprókat is sokszor bakelitekre szórtam el iskolásként, és évekig csak nézegettem az albumokat, hallgatni kazettán tudtam, ami megvolt. A Solarisszal is így volt. Mire én a zenekar munkáihoz jutottam önálló hallgatóként, a banda már hosszú évek óta nem létezett (1986-ban búcsúztak el a közönségtől egy legendás koncerten a PeCsában, ahol éteri eleganciával bemutattak egy új, húsz perces szvitet… egy búcsúkoncerten…). Apám nagyjából egyidős volt a zenészekkel, én már másodvonalas rajongó vagyok. A kazettagyűjtemény már a múlté, viszont ami hanglemez túlélte a válságos nyolcvanas-kilencvenes éveinket, arra épült fel a saját gyűjteményem a későbbi évtizedekben. Jönnek velem… sokszor költöztettem már őket banános dobozokban, bevásárlószatyrokban. Sosem volt túl sok vagy túl nehéz… még akkor is ragaszkodtam hozzájuk, amikor Zuglóban egy pici szobába kellett bepréselnem magamat minden cuccommal. Lépni is alig tudtam, de egy lemeztől sem váltam meg.
2013-ban és 2014-ben is megnéztem a zenekart a MüPában. Talán még nem voltam elég idős harminc évesen egy mélyebb szentimentalizmushoz, mert nem emlékszem olyasfajta izgatottságra, mint amikor 2024-ben megjelent a Marsbéli Krónikák három, vagy amikor megláttam a jegyeket a 45 éves jubileumi koncertre. Még előző év októberében megvettem egy belépőt a 2026. március 21-ei időpontra. Hamar beteltek a helyek, a rajongók felszívták, mint éhes hangyászsereg az apró, dolgos rovarokat. Úgy gondoltam, hogy odahaza a családomból senki nem kapja fel a fejét a koncert hírére. Tévedtem. Az egyik nagyfiunk, Tamás bedobta a bombát: „Jövök!” Oké, szabad helyek elvétve itt-ott egyesével. „Nem baj, ha nem egymás mellett ülünk?”, „Akkor nem jövök.”. Oké. Kockáztattam, feltettem a meglévő jegyemet egy jegycserélő oldalra. Elkelt. Szinte ezzel egy időben nyitottak 15-15 helyet mindkét napra, így szombatra gyorsan le is foglaltam két egymás mellé szóló belépőt az első sorba. Huh.
Kocsival indultunk, az úton kedvcsinálóként meséltem Tamásnak, hogy több mint négy évtizedes a zenekar… van köztük orvos… halbiológus is fellép majd… meg mérnök… meg hogy hamarabb kezdtek zenélni, mint ahogy én megszülettem, és a lemezek milyen rég ott vannak nekem, és csak háromszáz van a némelyikből, meg hogy apámtól van az első… és hogy mennyit jelent nekem. Talán nem toltam túl, azt hiszem nem… Tamás lelkes maradt.
Kicsit nehezen keveredtünk ki a Várkert Bazár parkolóházából, de üdítőleg hatott ránk a szürke garázs unalmas falai közül a vár téglafolyosóira kilyukadni. Igazán exkluzív helyszín az egykori Ifjúsági Park helyén az egykori védősáncokra ráépülve, a modern építészet ölelésében megőrzött régi. Méltó a zenekarhoz, és ne felejtsük, a Solaris pályafutásának fontos első lépése, a Pesti Műsor tehetségkutatójának döntője az Ifiparkban volt… ikonikus visszatérés. Bő tíz évvel ezelőtt már jártam a a Várkert Bazárban egy IT konferencián, amiből a leginkább arra emlékszem, hogy vegetáriánus menü volt, ami felbosszantott kissé. A konferenciák legjobban várt része a kaja, erre zöldárut toltak elém. Na jó, ez túlzás. Fantáziadús ételkompozíciók voltak.
Az első sorban talán nem a legjobb a hangzás, én mégis rettentő bolog voltam vele, hogy kedvenceimet közelről láthatom, szeretem látni az izzadtságcseppeket, az arcokat, a tekinteteket, a gitáros ujjait, mindent. Imádom azt is, amikor még csak az üres színpad van, a hangszerek beállítva, fegyelmezetten várják a zenészeket. Mágikus, izgalommal teli percek.
Kezdésnek az első Marsbéli Krónikák lemez címadó dalfüzérét teljes egészében eljátszották, itt-ott áthangszerelve, megbolygatva, de szerintem nagyon jól nyúltak hozzá. Az kifejezetten bejött, hogy Erdész-Kollár-Gömör trióval indult az eleje (nem sokkal később csatlakozott Pócs Tamás és Bogdán Csaba), kissé durván, keményen, olyan SBB II-es, jó értelemben vett primitív betétekkel. De kellett. Nagyon élt, nagyon ült. Az háttérvásznon futó animációk jót tettek a műsornak. Egészen komoly összművészeti produkciót varázsoltak a színpadra, még akkor is, ha a harmadik album mellé adott novellásfüzetek baljós, szorongató hangulatát idézték meg.
A Marsbéli krónikák második lemezéről is játszottak. Valahogy eddig nem találtak meg onnan a dalok, viszont ebbe a különleges estébe integrálva élőben elértek. Király István (EAST) vendégdobolásával, a halbiológus Szendőfi Balázs zseniálisan puha basszusalapjával, az élő legenda Muck Ferenc szaxofonjával és Hámori Máté akusztikus gitárjátékával tökéletesen passzoltak a helyükre.
A korai dalok is előkerültek, Raus Ferenc dobossal egyetemben. Megható volt, hogy megidézték Cziglán Istvánt (1959-1998) és Tóth Vilmost (1960-2013) is egy-egy dal erejéig felvételekről. A Cziglán féle gitárdarab annyira szép.
Már vagy másfél óránál járt a műsor és az új lemez még sehol, így a szünetet üdözölve fogadtam. A produkció hosszúsága és a pihenő komollyá és maratonivá varázsolta az estét. De hát jubileumi koncert, milyen legyen, ha nem komoly? A piszoárnál a nézők által dúdolt első Solaris dal legendásan fülbemászó fuvoladallamát lehetett (kellett) hallgatni aláfestésnek jobb-rosszabb előadásban, veleszületett zenei érzéktől és gyakorlattól függően. Fogadjunk, hogy most te is elkezdted dúdolni…
Nem voltak olcsók a belépők, viszont a zenekar sokat adott érte cserébe. A húsz perces pihenő arra is alkalmas volt, hogy kicsit elmélkedjünk Tamával az addig látottakon-hallottakon. Ez nem egy könnyen emészthető anyag, nem egy háttérzene, fel kell dolgozni, nem adja könnyen magát. Igénybe vesz. Engem a sok emlék miatt méginkább. És így van jól.
A harmadik Marsbéli nagyon jól sikerült album lett, élőben is igazán lehengerlő volt a szünet utáni felvonásban. Az Ullman Zsuzsával felálló kórus elemi ereje belém szivárgott (a művésznővel a kilencvenes évek elején Cabaret néven készített albumot a Solaris néhány tagja Erdész Róbert vezetésével). Bogdán Csaba csodálatos gitáros és zeneszerző, nem vagyok egy popzene faló, de a kedvéért (és Kisszabó Gábor kedvéért) rápattantam az Első Emelet életműre is (sőt szerintem az Első Emelet tagokból és Gesztiből verbuválódott Rapülők is zseniális a maga műfajában). Szívesen meghallgattam volna az egész hármas Marsbéli albumot, de talán akkor még most is ott ülnénk. Óriási a Solaris életmű, valahol vágni kellett.
A téma nehéz: mesterséges intelligencia, robotok, jövő, a Solarist a pályája elejétől kísérő tudományos fantasztikus tematika nem is lehetne aktuálisabb. Vajon szükségszerű a pusztulásunk vagy más fizikai formába alakulásunk, robottá válásunk? A záróképsor Nagy Lászlót idézte a kérdésre, hogy mit üzen az ötven év múlva élőknek: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket.” Drámai zárása az új lemezről szóló blokknak.
Nagyon örültem a legendás Kollár-féle stílusos zárókarmesterkedésnek az E-moll Concertónál (itt egy szuper tévés előadás 1990 környékéről), a civilben radiológus főorvos gyönyörű, kiegyensúlyozott és ötletes fuvolajátékával, éteri dallamvezetéseivel nagyon fontos és stabil pillére a zenekarnak. A hosszú, egész estés produkciót természetesen masszív vastaps fogadta. Megérdemelten. Legszívesebben hazavittem volna az egész bandát házizenekaromnak. Csak valószínűleg némi ellenkezésbe botlottam volna. Arról nem is beszélve, hogy ennyi embert etetni…
Ha már evés… hazafelé felfaltunk egy-egy hatalmas és drága hamburgert zárásként. Na nem a zenekarral, hanem Tamással. Az együttes is biztos bevágott valamit a hosszú előadás után. Az estnek is meg kell adni. És a testnek is meg kell adni. Csodás szombat este volt. Remélem Tamásból a zenekar harmadgenerációs rajongója válik. Jó volt látni, hogy az idősebb, zenekarral együtt öregedő rajongókon kívül fiatalok, sőt egészen fiatalok is voltak.
A vasárnap egy kis túrázással telt, a feleségemmel és két hűséges tacskónkkal kiszaladtunk a Pilis gyönyörű hegyei közé barangolni. Közben fél szemmel nézegettem a jegycserélő oldalt, ha épp volt térerő. Fel-felbukkant egy-egy jegy az aznapi, második koncertre. Abban maradtam magammal, hogy ha délután ötkor lesz fent egy jegy húszezer forint alatt, akkor megveszem, és ismétlek, szóljon az bárhová a nézőtéren.
Öt óra negyvenkor riadtam fel a kirándulás utáni vasárnapi szunyókából. Ráfrissítettem a swap oldalra. Tizenhétezer. Bumm. Sikeres vásárlás. Ismeretlenül is köszönöm az eladónak, bármily oka is volt a jegy elpasszolására. Összekapkodtam magam, a tegnap esti inget magamra hányva, félálmosan autóba vágtam magam és irány ismét a Várkert Bazár.
A fejemen még a párnagyűrődés nyoma. A tribünre szólt a jegy középre. Nem baj, nem az előző estét akartam megismételni, az úgyis megismételhetetlen marad úgy, ahogy volt. Kissé messze volt a színpad, de legalább emelkedett, nem kellett tarkókat bámulnom (kis fejtetőket igen, viszont az égbenyúló tupírozott haj intézményét megúsztam). Nincs bajom a tarkókkal, de na. Bocs a szomszédomnak a két napos ingemért. Mentségemre szolgáljon, hogy a fellépőkön is az előző napi ruha volt, gondolom a videófelvételek rugalmasabb keverése miatt. Bár lehet, hogy ők kimosták. No de hagyjuk.
A hangzás néha kicsit halk volt hátulról, főleg az indító Marsbéli krónikák egyest éreztem úgy, talán csak az előző napi első sorhoz képest. Időnként a dobnál volt egy kellemetlen puffanás leütéskor, aztán kotoztak valamit a csúszkákon a felelősök és rendben lett, összességében elégedett voltam. Az átkötő szövegeket magára vállaló zseni, a zenekar egyik agytrösztje Erdész Róbert billentyűs szombaton és vasárnap is megfeledkezett egy-egy tag bemutatásáról. Szombaton Seres Attila (a zenekar első basszerosa), vasárnap maga Muck Ferenc volt az „áldozat”. Belefért, igazán élővé, lélegzővé, közelivé varázsolták ezek a koncertet, a billentyűs pedig szerethető ember, nem beszélve arról, hogy így legalább kaptunk egy Peter Gabriel koncertsztorit a zenésztől, ahol szintén volt valami félrecsúszás. Róbert egyébként még le is állított egy számot Muckmester kedvéért. Jól tette. Megérdemli az öreg. Ezúton is hála neki a Jazz GT 1989-ért, aminek az imádott kezdőriffje felejthetetlenül a részem lett (a teljes lemezzel együtt).
A három órás koncert elröppent, szétfolytam a székben és szívtam magamba a zenét, a látványt. A ritmusra időnként mozgott a lábam, amit a szomszédaim is élvezhettek, mivelhogy együtt ringott pár közös alapra rögzített, szomszédos tribünszék. Második este sem unatkoztam, ez a zene van annyira komplex, hogy bőven megtartott és adott. Nem beszélve arról, hogy mennyire szeretem, és mennyi emléket szántott fel bennem. Apám is ott ült az ingzsebemben. Tőle is bocs, hogy kétnapos volt a cucc. Tudom, hogy nem zavarta. Amúgy is második koncertnapra másodnapos inget nem? És amennyire én tudom, sosem járt Solaris koncerten.
Az este zárásaként egy éjjel-nappaliban vásárolt leértékelt pogácsapáros helyettesítette a szombati duplahúsos marhahúsbombát. Legalább kedvező áron. Már nem kellett villantanom a gyerek előtt.
Apropó a koncertek előtti pénteken egy agglomerációs település romos útjain haladtam át apró Yarisommal, amikor láttam egy (remélem jól láttam) szemeteskukát tologató fószert, akiről Király István jutott eszembe. Nem álltam meg, mégis mit mondtam volna: Maga Király István? Király. Már egyszer jártam hasonlóan, amikor a nyolcadik kerületben vonszoltam magam ebédelni az irodából kilépve, erre egy sarkon rám szólt egy parkoló kocsiból a sofőr, hogy mennyi hely van még a tábláig? Pejtsik Péter nézett rám kérdőn. Annyit mondtam neki, hogy: „Maga Pejtsik Péter az After Cryingból.”, majd segítettem neki. Az anyósa kocsijával volt, még talán ennyit magyarázott. De mit kellett volna még mondanom? No mindegy, Király Istvánnal ezt nem tettem meg ott azon a rosszutas, hepehupás agglomerációs utcán. „Maga Király István az EAST-ből.” Nem az igazi. Hagyjuk. Tovább hajtottam.
Ennyivel nem ért véget a történet. Hétfő reggel szétnéztem a hanglemezek közt a vaterán. Ha már Király István, ha már EAST, akkor ránéztem mik vannak fent. ÓÓÓ! EAST: Csepel felett az ég… egy 1981-es koncertfelvétel bakeliten.. ritka, mint a fehér holló. Annó nem vettem meg, azóta égre-földre kerestem, de nem leltem. Pénzt nem kímélve lecsaptam, és másnap át is vettem egy kedves nyugdíjas bácsitól, Dénestől. Csepel… Csepel… ott laktam Gábor barátomnál egy évig a kétezres évek közepén, írtam már róla a Dramazinon. Küldtem is a minap neki egy levelet, hogy Solaris koncert volt, meg hogy ritka East lemezt fogtam (Gábornak megvan naná). Gyors válaszlevelében máris jött, hogy persze, ott volt családostul szombaton a Várkertben egészen pici rajongókat is prezentálva. Csak nem találkoztunk. Solaris. East. Csepel. Emlékek. Téren és időn át is összekötnek minket, akkor is ha évekig nem látjuk egymást.
Hétfőn meséltem egy, a szóban forgó romos utas településen élő haveromnak a hétvégét (nem írom le pontosan a hely nevét, nehogy a rajongók megzavarják Király Istvánt kukatologatás közben), a koncertet , említettem neki a lemezt. Erre mondja, hogy ő ismeri Király Istvánt, a Rezsőt, együtt szoktak focizni, és valamit hallott tőle a koncertről is. Másnap el is mesélte a dobosnak a sztorit a lemezemmel meg a koncerttel, ő pedig üdvözölt így ismeretlenül is a közös kapcsolaton keresztül. Köszönöm. Ilyen kicsi a világ. Legközelebb megállok mellette kukatologatás közben, ha arra járok, és csendben megszorítom a kezét.
Ha már találkozások, akkor idekívánkozik a végére egy tavaly decemberi apróság. Megjelent Erdész Róbert Welcome to my brain című dupla nagylemeze decemberben, és egy Karácsony előtti utolsó személyes átvételi lehetőséggel élve ellavíroztam átvenni a megrendelt anyagot. Maga Róbert nyitott ajtót és egy kukát tartott a kezé… na jó nem, csak viccelek, és Király Istvántól is elnézést, ha kukahangsúlyos lett az iménti leírásom, nyilván nem ez jellemzi a kiváló dobost. Vissza Erdész Róberthez. Nagyon kedvesen aláírta nekem a lemezt és a hozzá tartozó könyveket is, majd egy órát beszélgettünk. Kicsit szégyellem magam, hogy ottragadtam, de nekem óriási élmény volt vele társalogni, a Solarisról, a scifiről (találtunk pár közös kedvencet). Mentségemre szolgáljon, hogy én sokkal tovább is maradtam volna, talán még ma is ott ülnék csontvázzá száradva. A súlyomnak mondjuk jót tett volna. Na de ennél az egy óránál rövidebbre képtelen voltam visszaszorítani a dolgot a magam részéről, Róbert pedig nem zavart el, türelmes volt (biztosan a többi lelkes rajongóval is ilyen). Nagy figura, szerény, jószívű ember (az milyen csodás, hogy a zenekar történetéből mindenkit színpadra és lemezfelvételre hívnak, akit tudnak), ezúton is nagyon köszönöm neki azt az órát, sosem fogom elfelejteni, nagyon sokat jelent nekem.
Rengeteg dolgot mesélt, az egyik ilyen rajongói csemege (talán csak nekem új), hogy az 1990 albumon megjelent Los Angeles 2026 középső zongoradarabja eredetileg nem volt ilyen hosszú, csak egy havazás alkalmával kint ragadt Törökbálinton a stúdióban éjszakára, és akkor játszotta fel reggelre a csodálatos fantáziát (amit Kollár Attila utána hosszúnak talált, de én azért nem bánom, hogy a felvételben maradt). Imádom ezt a betétet gyerekkorom óta, úgyhogy köszönet a hónak, hogy ilyen ihletett pillanatban érkezett azon a régi éjjelen.
Nagyon szép hétvége volt, aminek a legnagyobb értéke az volt, hogy Tamás eljött velem szombaton megnézni az egyik kedvenc zenekaromat.
Várom, várjuk a következő Solaris anyagot, koncertet, bármit.
Addig is a Welcome to my brain könyvek és lemez feldolgozás alatt, de az már legyen egy másik történet.
Tölgyesi Norbert
Utóirat: Elnézést, ha nem mindenkit említettem meg a fellépők közül. Szinte bármelyikükről külön cikket lehetne írni. Na azért csak na, akik a cikkben még nem voltak: Tereh István – menedzser, Sturcz András – cselló, Gerdesits Ferenc- vokál, Demeter György vokál, és a kórus (őket sajnos nem tudom név szerint felsorolni), plusz biztosan rengetegen dolgoztak még azon, hogy ez a két este megvalósulhasson. Mindenkinek nagy köszönet!
Utóirat 2: Mivel megkérték a nézőket előadás előtt, hogy ne készítsenek felvételeket, ennek én eleget tettem (csak az üres színpadról készült koncert előtti képeket lőttem magam), így a Solaris együttes hivatalos oldaláról használtam fel fotókat, utólagos engedelmükkel. Fotósok: Bosnyák László, Várady Nikolett. Ahol nem tüntettem fel a készítőt, ott nem volt egyértelműen jelezve az eredeti forrásnál. Szerzői jogi panaszok esetén kérem írjanak, és lekerülnek a képek, igaz szegényebb lesz tőle a cikk.
Borítókép: Solaris együttes facebook
