A lakótelep épületei között alig változott valami az évtizedek alatt. Kaviccsal leszórt széles utak és repedezett festésű padok. Égbe nyúló nyárfák árnyékoltak, gyökereikkel itt-ott felrepesztve a kitartó betont. Tán csak a szemtelenül alkalmazkodó galambokból lett több. A lépcsőház elé érve egy emlék lökte meg. A pad. Gyűlölte, ahogy gyerekként keresztülvergődött a kerékpárral és az ágaskodó horgászfelszereléssel a nehéz vas ajtón, minden akadt mindenhová, a padon ülő, elnémuló öregek ráakaszkodó tekintetével kísérve. Mindig ott ültek sorban. Most senki. A lépcsőházban hűvös és összekeveredett ebédek illata fogadta. A régi mozaikköves lépcsőfordulókon visszhangzó léptei a harmadik emeleti lakás ajtajáig vitték. Perzselő nyarakon a nagyapja nyitva hagyta a bejárati ajtót, hogy átszellőztesse a lakást. Most is hallotta a keresztrejtvény sercegését a megálló időben, érezte az ott elköltött ebédek csoda melegét, a félbevágott piros dinnye reccsenését. Belépett az üres lakásba. Minden úgy, ahogy az öreg hagyta. Most rá maradt. Szórakozottan beletúrt a szekrényekbe, fiókokba. Mindenre vastagon ráragadt az idő. Egy leporellóra gépelt határozat került a kezébe. Gyorsan végigfutotta az elhalványult sorokat: “… T. Rudolf, továbbiakban alperes a fáskamra szellőzésre szolgáló réseiben elhelyezett habszilikát töméseket késsel kivágta… megállapítom, hogy … W. Pál, továbbiakban felperes eredetileg is jogtalanul akadályozta a rendeltetésszerű szellőzést a habszilikát tömítések behelyezésével, így az alperes eltávolításra tett kísérlete jogszerű… blabla… 1974”. Évtizedeken át nem köszöntek, annyira gyűlölték egymást. Elmosolyogta magát a feljelentés láttán. A két bolond öreg, ott tett keresztbe egymásnak, ahol tudott. Az órájra pillantott. Még sokszor kell jönnie kipakolni és soká tart majd. Fájni fog, de kell a lakás ára. Öles léptekkel rohant le a lépcsőn. Az egyik fordulóban valósággal belerohant egy felfelé igyekvő, színes nyári ruhába öltözött nőbe.

– Ő… elnézést… izé, sajnálom… Marika?

A nő arca felderült.

– Peti! – Hogy vagy? Jajjj! Fogadd részvétem.

– Köszönöm! Jobb így végtére is, már nem szenved – vakargatta a fejét Péter.

– Igen… igen… meg akartam köszönni, hogy tudod… kint voltam dolgozni, amikor az én nagyapám, tudod. Nem tudtam neki… de a beosztás. Meg akartam köszönni, hogy Rudi bácsi ott volt és segített. Tudod. A kórházban.

– Az én nagyapám, Rudi? A tiédnek? Wágner bának? – lepődött meg Péter. El is nevette magát kicsit. – Nahát. Mik vannak! A két vén lókötő!

Sárga kórterembe gurították.

– Itt lesz a helye … – a magabiztos, medveszerű ápoló a papírra sandított – … Rudi bácsi. Jönnek majd magához az orvosok, addig pihenjen! – szinte kiabált.

Az öreg felkelt, ólmos mozdulatokkal kipakolt és lassan az ágyra engedte magát. Fájdalmasan vette a levegőt, közben az unalmas mennyezetet bámulta. Halk nyöszörgésre lett figyelmes a szomszéd ágyról: Vizet… Felkelt, lassan odalépkedet és elhúzta a függönyt. Az arca elborult. Wágner! Ilyen nincs! Függöny vissza, az matracára csúszott újra, mormogott.

– Itt dögöljek meg, ha bármit is adok neked, nemhogy vizet!

A csöndes siránkozás nem maradt abba. Elment a mosdóhoz és töltött egy pohár vizet, odament a szomszéd ágyhoz. – Na ezt kapd ki! – és jó ízzel lehúzta. A paplan alatt heverő vékony alak csendesen megrázkódott, egy halk légáramlat hagyta el a résnyire nyitott száján.

Csak nézte Wágner sötétség felett pár szálon himbálózó testét. A csaphoz ment, megtöltötte a poharat és óvatosan megitatta a törékeny lényt.

Tölgyesi Norbert