Az egész egy láthatatlan kiállításon kezdődött, ahol teljes sötétségben vezetik körbe a látogatókat, hogy érezhessék, milyen nyitott szemmel tapogatózva, tapintva, simogatva, ujjbegyekkel érinteni a világot. A csoport másik dimenzióba csöppent, egy órára kiszakadva a megszokott keretekből. Idegszálak fonódtak, idegenek kapcsolódtak. Nyílt és bensőséges volt, de kint a fényben meglátva egymást a falak visszaépültek, mindenki megint a napi sémákba merevedett.
Vakok közt kezdett társat keresni magának. A másik emberi lény, a közös rezgés volt a lényeg, hogy férfi vagy nő, az mindegy. Eleinte felvállalta, hogy lát, de ez valahogy sötét foltot hagyott a két ember közti egyensúly könnyeden kéklő egén, így csakhamar világtalannak mondta magát. Mindenféle vakság szóba jöhetett: veleszületett, szerzett, genetikai, baleseti, fertőzéses, agysérülés, retinaleválás, sav marta. Szerette nézni őket, minél közelebbről. Visszafojtott lélegzettel, óvatosan járta körbe partnereit, akár a puhán lépkedő puma. Olyan helyzetekben élvezte igazán, amikor a másik azt hitte egyedül van. A legintimebb pillanatokban. Ettől izgalomba került. Minél tovább maradt észrevétlen, annál jobban felhevült. Egyszer szeretkezés közben egy kést is a rajta élvezettel vonagló nyakához közelített, egészen a duzzadó ütőérhez; épp csak nem ért bőrhöz a hideg penge. Így még kéjesebb lett. De az újdonság mámorító érzése egyre korábban kopott meg, így mind hamarabb dobta ki felszedett partnereit.
Egy intézetben találkozott a férfival. Sűrű hajú, deresedő homlokú. Arcának mélyülő vonásaiban itt-ott megbicsaklott a fény. Napszemüveget viselt és fehér botjával finoman tapogatózva, mégis valamilyen időn és téren túli könnyedséggel sétált, fittyet hányva a test, a biológia vagy a társadalom kötöttségeire, mintha nem hatnának rá a súlyok. Délutánokon át figyelte, de nem tudott rájönni, honnan bukkant fel vagy hová tűnik el a nap végén. Egy alkalmasnak kínálkozó pillanatban odalépett hozzá a leveleiket lassan elhagyó tölgyfák közt kanyargó, macskaköves úton. Általában magabiztos, de most nem tudta mit mondjon.
– Azon tűnődöm miért van itt? – kezdte hirtelen.
A férfi nem lepődött meg, csak botját a hideg járdához koccantotta.
– Hogy megtaláljon, akinek szüksége van rám – válaszolta végül. Észveszejtő, mélyen rezgő hangon. A vér zúgni kezdett benne, a hanyagul tovább sétáló férfi után lépett.
– Talán az a valaki megtalálta – dadogta kalapáló szívvel.
A férfi megállt, pár másodperces üresség támadt, majd hirtelen megfordult és bőrkesztyűs kezével csendben az ő szeme elé suhintott egyet. Megrázkódott és összehúzta magát. A férfira pillantott és megdermedt; az a napszemüvege fölött épp rá nézett és hidegen megszólalt:
– Tűnjön el innen…
*Az illusztráció a DaVinci AI képgenerátorral készült.