Elközömbösödés

Pár nappal Karácsony előtt a piacon, amikor az emberek idegegei már erősen nyugtalankodnak, a halaspultban az utolsó jóképű csukát néztem ki magamnak. Végigmérem a sorban előttem levőket és latolgatok: “Ez nem bajlódik rablóhallal”, “Ez pucolt halat vesz!”, “Amannak a szeme már a dülledt hasú pontyot nézi, tuti nem viszi el!”, “Az meg olyan szakadt maga is, mint a saját csíkos szatyra!” Akkor valaki megfogja a vállamat és határozottan maga felé fordít. Fogkrémes lehelettel és hangosan, kellemetlenül közel lépve: “Lacikám! De rég láttalak! A mindenit!” Nem jutok szóhoz. “Haj helyett has? Jé helyett s.” – és szaftosan nevetgél, majdhogynem megsimogat, én meg hajlok hátra. Mert te aztán csodaszép vagy! De ki is vagy? Várjál… dereng, csak már ősz, felül néhány szál hangya-antenna billeg a csillogó fejbőrből kinőve. Le kéne tolnod neked is ezt a szánalmas frizurautánzatot. Frissen borotvált arc, szőrtüszők közt megpattant vérerek, ereszkedő bőr. Dolgozik a képzelőerőm, végül rájövök. Ez a Feri. Ugyanaz a mélyen ülő, ravaszkás tekintet. Azt nem viszi el az idő. “Szevasz!” – mondom gyengén és gyanakodva. Más se hiányzott! Csak ki akartam ugrani vásárolni és gyorsan haza, mindenféle közjáték nélkül. “Jól nézel ki! Hogy vagy?” – kérdem. Pocsékul festesz. “Jól Lacikám, abbahagytam már rég a piát, a cigit, meg sétálunk, kirándulunk is az asszonnyal, meg reformételek. Tudod! Zöldség, saláta, hal, azért is vagyok itt.” A pult felé lendít némi áporodott szekrényszagot hozva és ezzel együtt előrelép a meginduló sorral. Előttem. Anyád! Halzabálás helyett mögém is állhattál volna, ahol a helyed lenne. “Neked se ártana egy kis diéta és mozgás” – böki oda még egyszer végignézve rajtam, még mindig azzal az ostoba vigyorral a képén. Elvégeztél egy orvosit vagy táplálkozási tanácsadónak csaptál fel? Életmódterapeuta? Köcsög! Majdnem kérdeztem valamit, végül: “Hát igen… igen.” “Igen” – mondja ő is. Nézem az arcát, még fürkészi a pultot. Csak nehogy! “Emlékszel még a vízműnél? Mikor beszóltál a főnöknek a céges sütögetésen? Mindenki lefagyott.” – fordult felém ismét vigyorogva, a halakat kicsit magukra hagyva. “Igen, igen, az jó volt.” – nevetgélek kényszeredetten, de nem nagyon emlékszem.Csak arra, hogy te nyaltad a seggeket előtte is, közben is, utána is! De fényesre. “És öregem, bocs a Zsuzsiért. Csak később hallottam, hogy neked is tetszett. De hát nem hívtad el. Fiatalok voltunk, én meg… na mindegy. Rég volt igaz?” – nevetgél. Na erre már emlékszem. A Zsuzsi… “Nem gond” – mondom összeszorított szájjal. “Csak egy nő. Háhá…” – folytatom. “Háhá…” “Busz és nő után ne fuss, jön másik igaz?” “Igaz, igaz!” Zsuzsi… az apró, jóságos titkárnő. Milyen szerelmes voltam, majd meghaltam. Pont ezzel a pacákkal, aki egyből el is dobta. “Azt a csukát kérem ott, kedveském, engem várt. Csak nem magácska is?” – flörtölget a középkorú eladónővel (az mosolyog is, pirul is, nem értem miért… nem értem), közben viszi Feri a halamat. Rohadj meg! Még ezt is. “Mit veszel Lacikám?” – kérdi bizalmaskodva, megint olcsó amodentes párát hozva a szavakkal. A szatyrába hajtogatott csukán a szemem. Csak bámul azzal a kupán vágott, távolba néző, csodálkozó tekintettel. “Hát őőő… én… eredetileg…azt a pontyot kérem ott.” – Utálom a pontyot. Zsíros. A csuka azért jó, mert könnyed, száraz, fehér húsa van. “Na jól van Lacikám, remélem még…” Kitépem a kezéből a szatyrot és szaladok, ahogy a rossz térdeimmel csak tudok. A biztonsági őrök már jönnek. “Az öreget ott a zacskóval? Megfogjuk!”, “Hagyják…” – hallom Ferit. “Hagyják… hadd vigye.”