Részeg állat

Már elment kínkeservesen,

de hurcoljuk tovább apámat,

bátyám is, én is.

Emlékszem, mindig csak úgy alakult,

mert épp friss rezes pálinkával fizették neki a munkát.

Meg valami undorító kék löttyel, ma már tudom mi.

Vagy csak a napi hat sör munka után. 

Mert az járt. Mert hát dolgozott.

Cigifüstben úszó pici konyha.

Nem gonoszság.

Félrecsúszott mérnök-lélekbe oltott szentimentalizmus.

Nemtörődömség.

Túl sok agyvelővel viselhetetlen.

A hatalmas Univerzumban esetleges létezésünk.

Az elmúlás. A sötétség. A félelem.

Cseh Tamás most fáj nagyon-nagyon,

most kell nagyon-nagyon.

Múltba révedő taknyos szemek,

merőkanálnyi önsajnálat.

És a hörpintgető bátyám. 

Mindig ott jó neki, ahol épp nincs.

Ahova a gondok nem mennek (de mennek).

A holnap? Az mindegy.

Csak szárnyalni, a dög testet hátrahagyni.

Meg számlákat, meg időpontokat, meg… mindent.

Repülő lélek. Tökmindeggyel módosított tudat.

Gyógyszerek kukából. Koccintós bor a teszkóból.

Sör Orgoványból vagy szájder Angliából.

Letört fogak.

Magyarhoni felhasított erek.

Szegény szenvedő lény.

Én meg… viszem én is az öreget mindenestül.

Családostul. Nagyapámmal, nagyanyámmal, anyámmal.

Generációkon átívelő minta, évtizedes lenyomat.

Az egész pakkot megnyertem. 

Nincs kire haragudnom. Ez így szokás. 

Más háznál is. 

Semmi személyes.

Ott húzom, vonszolom, ezernyi idegszálba csavarodva.

Az ivással még elegyensúlyozom.

Abban a viharban jól állok.

Már csak azért is!

De a burjánzó stresszben gyökeret verő zabálás.

Édes gyerekkori menedék. Falás. Hiány.

Amennyire kevés jutott akkor,

annyival többet juttatok most. 

Nagy karéj fehér kenyér, puha pacal.

Csontról omló körömpörkölt és remegő oldalas.

Pumpáló szív, reszkető vér.

Erőszaktól verejtékező sült kolbász (szegény malac).

Vájlingnyi csúszós tészta idegből.

Meg két maréknyi, ráolvadt reszelt sajt.

Doboz fehér tejföllel.

Nem vagyok hülye, tudom a mantrát.

Magok, zöldségek, gyümölcsök.

Optimális testsúly. Mozgás. Nyugalom. 

Tudom. Meg mérték. 

Elszámolni tízig. Lehiggadni.

Nem minden falatról apám tehet.

Mégis jönnek szigorú hadrendben.

A kifogyhatatlan hétköznapok.

Majd egyszer csak kifogynak. 

Ha nem figyelek, túl hamar. 

Mégis elsodornak. 

Nagyon erősen kell állnom a hömpölygő folyamban,

hogy ne akaszkodjak én is,

generációs teherként.

Azokra, akiket szeretek.